Miserere

Vörös Sárkány, Francis Dolarhyde, kánon-hűség, és ez a zene ♫.

Ezt hozta ki belőlem a könyv újraolvasása, ezt az eléggé... hm, kísérleti stádiumban lévő valamit. 

A számok a bekezdések felett az életkort jelölik.

*miserere: könyörülj

n é g y

Nem tudja kiejteni a szeretet szót. A sziszegés, akár a kígyóé, nem jön, nem tudja, sohasem fogja tudni, nem fogja megtanulni, soha, soha, s o h a.
A szeretet szó nehéz, de a nagyanyja türelmes vele.
-    Hanya? – Francis belép a könyörtelen fénybe.
Anyja még nincs ott, senki sincs, csak ő áll a szalonban, ujjaival a nadrágszárát gyűrögeti. Hólyagja élesen feszít, ki kell mennie most rögtön (Azt akarod, hogy levágjam?!), de anyjára kell várnia, mert a nagymama megparancsolta, hogy várjon.
Nem jön. Eltelt öt perc, eltelt tíz, és nem jött, talán nem is fog már.
-    Namama! – Francis hangja félénk visszhangot ver a falak között. – Namama!
Nagymama sem jön.
Azt akarod, hogy levágjam?!
Megcsillan az arca, ahogy végigszánkázik rajta egy könnycsepp, de letörli rögvest, senki sem láthatja. A toporgásának hangját elnyeli a vastag szőnyeget megülő por.
Senki.
Azt akarod? Igen?
Namama, mondaná ismét, de a hangja megszorul a tüdejében. Hanya.

A szeretet szó nehéz. Mondania kellene, hangosan és érthetően, de a feladat túlnő rajta, és fél is tőle. Áthatja őt, a szeretet ott van benn, de nem kívánkozik ki, a betűk elrohadnak a szájában, és szétfoszlanak.
De már nem kell mondania, mert senki nem jön.
Soha életemben nem láttam még ilyen undorító, mocskos gyereket, mint amilyen te vagy!
Szűkölve rohan fel a lépcsőn, végig a folyosón a mosdóig. Elvégzi a dolgát, aztán vissza. Szavak nélkül könyörög, hogy a nagymama ne vegye észre, hogy távol volt.

Anyára vár. A nagymama vacsoraidőben végre elparancsolja a szalonból.
Anya nem jött. Nem baj, a szeretet szó úgyis túl nehéz.

k i l e n c

Az Olive street szürke és füstszagú. A cselédlépcső feletti szobában megreked a hőség, a bőr alá férkőzve felemészti Francist. Az ablakon betörő téli fénypászmákban látszódnak a felkavart porszemek, az összetört tükörben ezer darabra szakad a napfény.
Ned Vogt törte össze azt a tükröt, az ő fejét csapta hozzá újra és újra és újra, amíg el nem fáradt, a szilánkok sercegtek a bőre alatt, takony, nyál és vér maszatolódott el.
„Ettől beteg apa!” kiáltotta. „A mocskos pofádtól beteg!”

Ez a tükör most feldarabolt tükörképben mutatta, ahogy aranyban úszik a szoba és Francis arca és sztoikusan a plafonra meredő szemei. És a mellette heverő tetem.
Csupasz lábszárán érzi még az odatapadt sarat, húzódik a bőr, amikor megmoccan. Odanyúl és megvakarja. Egy kevés alvadt vér gyűrődik a körme alá.

A Vogt-gyerekek kétségbeesett-dühös sírása hallatszik, ami néhol kiáltozásba fullad, aztán elhallgat, csak hogy később újrakezdődhessen, mint a nagymama unalomig hallgatott régi lemezei.

-    Hol van Admirális?! Azonnal kerítsd elő Admirálist. – Ned hangja eltorzul mérgében.
Marian Dolarhyde Vogt csitító szavai, nem érteni mit mond. Lényegtelen ostobaságokat.
-    Admirális! Gyere elő végre! Anya, ugye nem szökhetett ki? – Victoria sírástól csuklik.

A nap lassan nyugat felé tart, most egészen bevilágít az ablakon, elvakítja a földön heverő fiút.
Nem hunyja le a szemét, még mindig a plafont bámulja, és már érzi. A szeretet megnyugszik a mellkasában, nem feszít már, édes és fémes szagú dolog, a szeretet puha.
Ahogy ráborul az éjjeli holdfény, a fiú arcán éles árnyékok ugrálnak. A gyerekek sírása már abbamaradt mostanra, csend van.
Francis békésen hever, a lapockáját nyomja az egyenetlenül rakott deszkapadló. Ujjai megrándulnak a macska nyakán, bőre súrlódása a rászorított kötélen megnyugtató, de egyikük sem mozdul. Francis a földön fekve alszik el a megfojtott állattal a kezében.

t i z e n e g y

Francis megtanulja, hogy a szeretet változékony. Mikor ismét a nagymama házában van, akkor már keményebb, zordabb valami, de még mindig megnyugtató és békés, végtelenül és örökkön békés.

Álmában is fém illatú a levegő. Savanykásan édes, és kitörni készülő gejzírként remeg. Itt csendes gondtalansággal olvad össze a fájdalom és a magány, nincs semmi és senki, csak ő. Itt ő parancsol.
Öröm feszül a mellkasában, nevetve szaladgál körbe-körbe, a kutya csaholva ugrál a lábai alatt. Fekete keverék, a szőre borzas és csomós, neve nincs, azt sem tudja, honnan való. De azért szép, a szemei barnák.
Ugrálnak, futkároznak a hátsó kertben, most nem kell félni, hogy a nagymama meglátja őket. Fák borulnak össze felettük, bokrok ágai és virágok, Ned Vogt elmosódott, fényesen vibráló arca. Ragyogó töredék, groteszk maszkja mögött gúnyosan nevetve mered rá vörösen izzó szemekkel.
Adrenalin, keserű fémszag és nyál, ami Francis kezére tapad – ujjai Ned Vogt nyakán, érzi a pulzáló ereket, az élet minden dobbanását a bőrének feszülni, ba-bamm, szaporábban és szaporábban, mígnem elgyengül, és csak visszhang marad, ba-bamm.
Elhal.

Aztán Ned Vogt hirtelen szertefoszlik – földre hulló teste darabokra törik, elrohad a kép, és Bailey mama jóságos mosolyú arca lép át a porfelhőn. Ott áll, kezét Francis felé nyújtja. Vár, ahogy mindig, hang nélkül tátogja; „a kocsi mindjárt indul, na, mi lesz, gyere már.”
Megfogja a kezét, és elindulnak, de ott sündörög a három telekkel arrébb lakó részesbérlő lánya is, az a vörös hajú. Ő fogja Bailey mama másik kezét, együtt mennek hármasban, szótlanul.
Az öszvér vontatta kordé begurul a ház mellé, megrakodva tűzifával. Bailey mama férje ott ül, ahogy mindig, biccent a fiúnak, aztán elfordul.
Bailey Mama és a kislány együtt szállnak fel a kordéra, Francis is szeretne, de kis kezei folyton folyvást lecsusszannak a deszkáról, valahogy nem megy, nem tud. Sírással küszködve néz fel rájuk, segítsenek neki, könyörög a tekintetével, de egy betű sem hagyja el csúf kis ajkait.
A többiek pedig összesúgnak, és jóízűen kacarásznak.

Francis saját nevetésének hangjára ébred fel hajnalban.

n e g y v e n n é g y

A temetés üres és semmitmondó. Csak áll a sír mellett, hallja a kötél súrlódását a puszta bőrön, amikor leeresztik a koporsót.
Fehér rózsák tűnnek el a föld takarásában, az enyészeté lesznek, eldugva és elhagyatva, a nagymama most alszik. Francis óvatosan lép, nehogy felkeltse, nem szabad, akkor mérges lenne, és ha a nagymama mérges, megbünteti őt.
Már nem fél a sötétben. Ő nem félne ott, ahová most a nagymama kerül.

Az anyja pontosan vele szemben áll – rezzenéstelen arccal bámul a sírra, feketébe öltözve, gúnyba és undorba öltözve. Leveti magáról a múltat, nem néz Francis szemébe, aki megint érzi, hogy a Szeretet szétfeszíti belülről. Egyre inkább hajtja,
üvölt,
sikít,
a késnél is élesebben hasít a bordái közé,
reccsenve hasadnak a csontjai,
tombol,
remeg,
a Szeretet kitörni készül. Robbanni, és magával ragadni valakit.

S ahogy az anyja lassan hátat fordít neki, és elsétál, Francis elgondolkodik rajta, vajon milyen érzés lehet embert ölni.